Homo sapiens spiritualis

Rendhagyó és csodálatos szövevénye a sorsnak, Ahogy kapcsolatba léptünk a virtuális térben, Mint szőlőtőről fakadása és aztán érése a bornak, Hogy végül mértékkel nemessé váljon a vérben. Távoli pillantások, ártatlan megjegyzések sora Leplezte a felszínen a mélyén rejlő okot S az idő múlása csak próbája, de annak jókora, Mely tégelyében érleli a megfelelő alkalmat s módot. Alkalmat a megnyílásra, módot a megvalósításra, Arra, hogy két szárnyaszegett lélek a semmi ágán ringva Egymásra találjon és együtt Valamivé válva, Ismerősként és szeretve tekintsenek egymásra. Egymásban meglátva a Világot, a magunkét, a másikét, Tükrözve egymást egyenesen, nem torzítva, Segítve és inspirálva, a hibákat is értve és elfogadva, TÁRSnak lenni jóban és rosszban, és boldognak lenni kicsinykét … Bp, 2017-08-13

Eddig csak szomorúság ihlette tollamat, Számtalan kudarc s hosszan elnyúló fájdalmas mozzanat, De nemrég óta valami forrón hevíti megfáradt lelkemet, Egy reménybeli szerelem lüktetve feszíti keblemet. Egy lány, kivel elménk egy húron pendül, Egy lány, kinek lelke az enyémmel egy szólamban zeng, Egy lány, ki ifjúkorom ideálja, s hangja mennyei dalt csendül, Igen, egy lány, de inkább NŐ, kin az eszem naphosszat elmereng. Álmodom ezt vagy Valóság? Csípj meg kissé, Angyalom, S mondd meg hát, illúziót építek megint, Vagy tényleg a legfinomabb étek van terítve az asztalon, S kupa bor, melyből ajkad s ajkam egy pohárból hörpint? Bp, 2017.09.03. 23:57

Tompa szorítás nyomasztja mellkasom, Méretes gombócot készül lenyelni torkom, Máskor éhes gyomromban tábortűz ropog, Tagjaimban pedig szétoszló bizsergés sajog. Szárazon sajtol s bennem ül, mint egy kolonc, Mi nemrég még a tágas könnyedségként hatott, S ha elmém nem tudná, hogy lelkem most érzelmi tolonc, Tán még azt hihetném, a testem lassacskán halott. Mint gyermekkorunk sokszor foltozott matraca, Melyből éppen szippantják ki az éltető levegőt, Úgy roppanok magamba szépen lassan, Aszódom s létem ráncai az arcomon redők. Mikor leginkább szorít, felkiáltok: „Uram, hol a te fényességed?! Hisz nem érzek mást, Csak halált s ürességet …” S ekkor belülről egy halk nesz hallik: „Bízz bennem, most már nyisd ki két szemed, Ereszd le karjaid, torkodon tovább ne szoríts! Te vagy, ki hajadnál fogva önmagad innen kiemelheted …” Bp, 2017.06.20.

Látom szemeid tüzét, Érzem lelked néma dühét, Vértelen küzdelmek részese voltál, Mégis, a vétkesnek új esélyt adtál. Nemes lélekre vall, Ki a léleknek ködösen pislákoló Fényét, Még a legsötétebb órán Sem téveszti szem elől az embernek mélyén. Arra gondolok, Midőn szívem ettől csak még hevesebben verdes, Hogy hol terem ilyen ember, S eddigi életem, miért épp ennek ellentététől terhes? Éretlen voltam tán S e fanyar gyümölcs csikarta életem? Vagy túl önző, Ki oktalanul áhítottam, hogy valaki önzetlen szeressen? Nem tudom! Tényleg nem tudom! De mégis … egy gondolat feszíti keblemet, Hogy ily mélységben találjak valakinél szerelmet … Bp, 2017.06.20

Gyanútlan nap volt az is, mint a legtöbb. A múltnak árnyai éppen sziesztát tarthattak, A jövőnek aggodalmai pedig a pillanat hatókörén túl várakoztak. Csend, béke és gondtalan céltalanság vezette lépteim feléd. Meglátni és megszeretni csak egy pillanat műve volt. E gondolat nem új a nap alatt, mégis komoly jelentést hord. Külső alapján ítél az ember, de vajon … Tényleg csak külsőség, melyet szemed fénye áraszt? Nem hiszem! Volt abban valami, ami azonnal megfogott, De olyan, mely tagjaimat egyben földhöz is gyökerezte, Nem engedvén, hogy hozzád dőre s elcsépelt Módon, egy szóval is közeledjek. Kifordultam az ajtón és szenvedtem balgaságom felől, Hogy egyszerűen még a nevedről sem tudtalak megkérdezni téged. Segítséget kértem, mint egy kezdő tini, de a terv dugába dőlt, Még így sem tudtam eljutni a bemutatkozásig. Hazatérvén, kudarcomból valahogy erőt merítve aztán, Minden mindegy alapon, üzenetet hagytam neked s még Nem is csodálkozhattam a v

Ma újra láttalak, kicsiknek s nagyoknak örömet hozóként, Kinek mosolya s csilingelő hangja melengeti a betérők szívét s lelkét. Én már nagyobbacska vagyok, nem kíváncsiskodok, rohanok szertelenül feléd, Pedig minden, mi rólad szól, tündérmeseként ivódik belém. Kivárom lassan a soromat, míg figyelmed ellophatom kissé, Hogy mosolyra mosollyal fizetve, világot varázsló szemekkel rám nevessél. Bp, 2017.06.07.

Körülötted járnak gondolataim szüntelen, Most is, ezen a gyönyörű madárdalos délutánon, Súlyos kilométerekre Tőled, anyám kertjében. Képek, képzeletbeli történések fonnak körül szerető ölelésükkel S ha kérded: haragszom-e, mert mást szeretsz? Csak azt felelhetem őszinte szívvel, hogy mi sem áll Távolabb tőlem, mintsem bántó gondolattal illesselek. A képek illúziók tán, de oly csodás melegséggel töltenek el, Hogy létük mégsem lehet teljesen hasztalan. Az érzések a költőt ébresztgetik tetszhalott álmából, Ki remegő betűivel, tétova szavakkal írja ki magából, Mit meg nem élhet, el nem mondhat, kezeivel el nem cirógathat. Ha soraimmal zavarlak, csak szólj, S asztalom fiókjának kanyarítom őket, Hisz tudom már, hogy a beteljesülés gyönyörűsége mellett, A hozzá vezető út is éppoly értékes, Melyen minden kő, rög a szerelmes szív egy fénylő dobbanása. Nem lehetek csak barát, ki testvéredként ölel, Bátyádként védelmez vagy éppen öcsédként csodál. Ha m

Világnak lelke, léleknek világa, Oly magasztos és tűnékeny e kép, Mégis lugasodban lépkedve, Rózsa, te vagy az Embernek virága. 2017.05.30. 22:26 (egy rózsáról szóló vers után szabadon …)

Én vagyok a tűz, ridegségbe melegséget, árnyak közé világosságot adó, Én vagyok a szél, fülledtségbe frissülést hozó, kabátok zugába bekandikáló, Én vagyok a víz, kövek közt simulékonyan elinaló, de partokat átrajzoló, Én vagyok a föld, életcsíráknak termőtalajt adó, megfáradt testeket visszafogadó. Én vagyok a szikla is, elemekkel dacoló, de Petrusként egyházak alapköve, Én vagyok a fa is, kinek lombkoronájából magamra visszanézek, padomon ülve, Én vagyok a pillangó is, mely kecsesen tovarebben, s a Kozmosz túlfele is hatását nyögi, Én vagyok a gyermek is, ki anyja rezdüléseit figyeli, mégis életek bölcsességét gügyögi. De én vagyok az is, ki tetteidben saját saját gazságait bűnhődi, De én vagyok az is, ki a világot okolva saját gyarlóságait leplezi, De én vagyok az is, ki önzését álságos jócselekedetek álcája mögé rejti, De én vagyok az is, ki nem átall fegyverrel békéről papolni. Ki vagyok hát én? E kérdés régóta feszíti keblem. Egy altruistának semm

Napszítta kalapja alól körbetekint a kopár szik sarja, Varkocsba font haja, szőrmesubája lázadás a déli nap ellen, Hetedíziglen is ugyanígy tartotta fokosát őseinek karja, Kulacsában poshadt víz, de inkább kutyájának, mint saját szomja ellen. Mozgolódik a nyáj, a juhász méregeti szúrós szemmel. Melyik a fekete bárány, ki másokat ellene lázít, Megátalkodott s háládatlan jellemmel, Jámborságukban tudatlan birkáit jótevőjük ellen uszít? Bizony bográcsba való az ilyen, a teringettét! Kártékony portéka, semmirekellő jószág, Ki ura előtt rejtegetve tettét, Hátulról, csellel tör ellene, mi jóság. Pedig saját magától gyakran könnybe lábad szeme, Hogy kebelét csaknem szétfeszíti, A mérhetetlen szívjósága s kegyelme, Mivel a balga birkáinak a legjobb legelőt keresi. De sajnos a birka olyan állatfajta, Hogy a szikkadt kórót a gyomra nem állhatja. Így hát zúgolódás támad s lazul a fegyelem, A gaz lázítóra szegeződik minden figyelem. „Mért tűritek,

Nőiséged gyönyörű volt nekem és megigézett a pillanat, Mikor először megláttalak nőként reménytelen rajongóid között. Mint bárány a farkasok között, gondoltam én naívan, Pedig nem kell téged félteni, hisz erős vagy, komoly önbecsülésed van. Ennek már tíz éve … mely tovatűnt visszhangtalan … Szerelmed volt, ma már férjed s családod; tetterőm azonnal elapadt. Ismerős helyzet, nem is fecsérelnék rá szót sokat, Ha nem jelensz meg újra a semmiből eleven emlékképként, mosolyogva. Jó érzés a tudat, hogy férfiként emlék maradtam, Morzsa kiéhezett önbecsülésem majmának. Egy csak a szomorú, az emlékek halottak, Én pedig élek, azóta is boldogtalan … Bp, 2017.04.05. 12.14 (név és cím a szerkesztőségben, de nem árulom el soha)

Gyermeki csínyek hajítóbotján repül szellemem a játszótér felett. Kívülről figyelem, mire felnőttként már képtelen vagyok, Örülni önfeledten a pillanatnak s feledni nyűgöt, bénító köteléket, Szabadnak lenni s élni, megélni minden pillanat-töredéket … Bp, 2017.04.02. 15:20 (játszótér mellett)

Pilisnek ölén, Dunának árterén, Hol kőkaspóba szorított mezei virág vagy, Hol hűs északi szél nyomja el őseid neszét, Ki távoli s mégis közeli, rideg s mégis emberi, Ki otthonom s ihletem felkelti Te bájos házgyári Betonvarangy. Bp, 2017.04.02 15:08 (avagy óda Békásmegyerhez)

Hallgatagon állják kőpalotáid ormai, Ahogy a tavaszi Nap létbehívó ereje Leperzseli százötven év pállott halálporát, Mely megül minden szegletet s mérgezi a jelen korát. Április! Te élettel telíted pórusaim, Gyógyírt nyújtasz testem nyűgjei ellen S ha nem is szólsz hozzám néma embertársaim útján, Én értem szavad s tovabaktatok mélán. Új élet sarjad e megtisztító napfényben, Ösztönlétem hamva humusz s éltető rög, Melyből tétova palántaként robbanok elő S kívánom, hogy nőjek nagyra, mint egy mammutfenyő. Bp, 2017. április 02. 5:18 (vers a tegnapi sétához)

Magyar vagyok, magyarnak születtem, Önzés és vágy rontottak engemet, Hitem önmagamban elhagyott, A saját legnagyobb ellenségem lettem. De felismertem magamban a hibát, S e tudás bátor tettre sarkall, Haljon el bennem a régi világ, S porából Új Ember sarjad. Olyan, ki látja, kinek mivel tartozik, Lelkében az adósságot kiegyenlíti, A múltnak árnyait útjukra engedi, A jelenben él, de a jövőért változik. 2016. október 4.

Életed delén, szappanoperák sodrában, Észre sem veszed tán, de ha nézed, sem bizton láthatod, Hogy mily fölös nyűg, a lelket elnyomó kolonc, Ha földi vágyakból font pajzsot, s vértet hordva, Kardoddal küzdve, lábadat megfeszítve rombolva tarolsz. Ember állj! Gondolkodj kissé … Páncélod rozsdás, pajzsod törött, szablyád meg avétos, Lovad zihál, kantára elnyűtt, patája hitvány. Hol van már, mikor izzadt ágyad paripát álmodott? Gebe ez nem egyszarvú! Elaggott, elunt, szomorú egy látvány. Lásd be végtére, véget ért csatáid sora! Ez már báránylelkű úrfiak, önérzetes szüfrazsettek kora, Kik kard helyett tévedhetetlenségükkel döfnek, de olyannyira, Hogy nem állja ósdi harci öltözeted, lábad megremeg, Bátorságod inába száll, s derekadba beléáll az istennyila. Budapest, 2017. március 21. (avagy óda egy isiászhoz)

Boldoggá tehetnélek, Szemeid kékjébe szivárványt varázsolhatnék, Ajkaid forrósága átjárná törékeny testedet S ölelésem álmaid hajójának nyújtana csendes kikötőt Boldoggá tehetnélek Egyetlen szóval, mely oly sokszor elhallgattatott bennem, Vértelen szentenciák mögött lapulva eltemettetett S talán csak a Halál Angyala áshatja elő az utolsó órán Boldoggá tehetnélek, De nem teszem. Hallgatok s nézem szomorún vágyódó szemeid. Ez a vonat is szerelem nélkül suhan végzetébe. Isten veled, Kedves! Szeressen más, ki téged érdemel! Bp, 2017.03.31 23:12 (egy lányhoz a tegnapi HÉV-en)