Homo sapiens spiritualis

Én vagyok a tűz, ridegségbe melegséget, árnyak közé világosságot adó, Én vagyok a szél, fülledtségbe frissülést hozó, kabátok zugába bekandikáló, Én vagyok a víz, kövek közt simulékonyan elinaló, de partokat átrajzoló, Én vagyok a föld, életcsíráknak termőtalajt adó, megfáradt testeket visszafogadó. Én vagyok a szikla is, elemekkel dacoló, de Petrusként egyházak alapköve, Én vagyok a fa is, kinek lombkoronájából magamra visszanézek, padomon ülve, Én vagyok a pillangó is, mely kecsesen tovarebben, s a Kozmosz túlfele is hatását nyögi, Én vagyok a gyermek is, ki anyja rezdüléseit figyeli, mégis életek bölcsességét gügyögi. De én vagyok az is, ki tetteidben saját saját gazságait bűnhődi, De én vagyok az is, ki a világot okolva saját gyarlóságait leplezi, De én vagyok az is, ki önzését álságos jócselekedetek álcája mögé rejti, De én vagyok az is, ki nem átall fegyverrel békéről papolni. Ki vagyok hát én? E kérdés régóta feszíti keblem. Egy altruistának semm

Napszítta kalapja alól körbetekint a kopár szik sarja, Varkocsba font haja, szőrmesubája lázadás a déli nap ellen, Hetedíziglen is ugyanígy tartotta fokosát őseinek karja, Kulacsában poshadt víz, de inkább kutyájának, mint saját szomja ellen. Mozgolódik a nyáj, a juhász méregeti szúrós szemmel. Melyik a fekete bárány, ki másokat ellene lázít, Megátalkodott s háládatlan jellemmel, Jámborságukban tudatlan birkáit jótevőjük ellen uszít? Bizony bográcsba való az ilyen, a teringettét! Kártékony portéka, semmirekellő jószág, Ki ura előtt rejtegetve tettét, Hátulról, csellel tör ellene, mi jóság. Pedig saját magától gyakran könnybe lábad szeme, Hogy kebelét csaknem szétfeszíti, A mérhetetlen szívjósága s kegyelme, Mivel a balga birkáinak a legjobb legelőt keresi. De sajnos a birka olyan állatfajta, Hogy a szikkadt kórót a gyomra nem állhatja. Így hát zúgolódás támad s lazul a fegyelem, A gaz lázítóra szegeződik minden figyelem. „Mért tűritek,

Nőiséged gyönyörű volt nekem és megigézett a pillanat, Mikor először megláttalak nőként reménytelen rajongóid között. Mint bárány a farkasok között, gondoltam én naívan, Pedig nem kell téged félteni, hisz erős vagy, komoly önbecsülésed van. Ennek már tíz éve … mely tovatűnt visszhangtalan … Szerelmed volt, ma már férjed s családod; tetterőm azonnal elapadt. Ismerős helyzet, nem is fecsérelnék rá szót sokat, Ha nem jelensz meg újra a semmiből eleven emlékképként, mosolyogva. Jó érzés a tudat, hogy férfiként emlék maradtam, Morzsa kiéhezett önbecsülésem majmának. Egy csak a szomorú, az emlékek halottak, Én pedig élek, azóta is boldogtalan … Bp, 2017.04.05. 12.14 (név és cím a szerkesztőségben, de nem árulom el soha)

Gyermeki csínyek hajítóbotján repül szellemem a játszótér felett. Kívülről figyelem, mire felnőttként már képtelen vagyok, Örülni önfeledten a pillanatnak s feledni nyűgöt, bénító köteléket, Szabadnak lenni s élni, megélni minden pillanat-töredéket … Bp, 2017.04.02. 15:20 (játszótér mellett)

Pilisnek ölén, Dunának árterén, Hol kőkaspóba szorított mezei virág vagy, Hol hűs északi szél nyomja el őseid neszét, Ki távoli s mégis közeli, rideg s mégis emberi, Ki otthonom s ihletem felkelti Te bájos házgyári Betonvarangy. Bp, 2017.04.02 15:08 (avagy óda Békásmegyerhez)

Hallgatagon állják kőpalotáid ormai, Ahogy a tavaszi Nap létbehívó ereje Leperzseli százötven év pállott halálporát, Mely megül minden szegletet s mérgezi a jelen korát. Április! Te élettel telíted pórusaim, Gyógyírt nyújtasz testem nyűgjei ellen S ha nem is szólsz hozzám néma embertársaim útján, Én értem szavad s tovabaktatok mélán. Új élet sarjad e megtisztító napfényben, Ösztönlétem hamva humusz s éltető rög, Melyből tétova palántaként robbanok elő S kívánom, hogy nőjek nagyra, mint egy mammutfenyő. Bp, 2017. április 02. 5:18 (vers a tegnapi sétához)