Üresség

Tompa szorítás nyomasztja mellkasom,

Méretes gombócot készül lenyelni torkom,

Máskor éhes gyomromban tábortűz ropog,

Tagjaimban pedig szétoszló bizsergés sajog.

Szárazon sajtol s bennem ül, mint egy kolonc,

Mi nemrég még a tágas könnyedségként hatott,

S ha elmém nem tudná, hogy lelkem most érzelmi tolonc,

Tán még azt hihetném, a testem lassacskán halott.

Mint gyermekkorunk sokszor foltozott matraca,

Melyből éppen szippantják ki az éltető levegőt,

Úgy roppanok magamba szépen lassan,

Aszódom s létem ráncai az arcomon redők.

Mikor leginkább szorít, felkiáltok:

„Uram, hol a te fényességed?!

Hisz nem érzek mást,

Csak halált s ürességet …”

S ekkor belülről egy halk nesz hallik:

„Bízz bennem, most már nyisd ki két szemed,

Ereszd le karjaid, torkodon tovább ne szoríts!

Te vagy, ki hajadnál fogva önmagad innen kiemelheted …”

Bp, 2017.06.20.