Homo sapiens spiritualis

Elágazó utak, ösvények, villamos sínek. Mind-mind alternatív életutakat szimbolizálnak, ahol a kereszteződés maga a döntési pont, döntés arról, hogy melyik irányba indulunk tovább. A széles, jól járható út látszólag kézenfekvő megoldásnak tűnik és legtöbbünk e mellett dönt. Nem is feltétlenül tartalmaz nehézségeket, vezet a „pokolba”, ahogy sokszor megjelenítik. Egy „langymeleg”, ingerszegényen leélt és mindig a könnyebb utat választó, a nagy tömegeket követő, élet is éppúgy tévút, mint az ön-, vagy mások pusztítása. Ezen az úton nem fejlődik a személyiség, hanem megreked egy csaknem teljesen tétlen állapotban, ahol a „tétlen” nem „nemcselekvést” jelent, hanem az anyagi világban véghezvitt látszat tevékenységeket. Senkit sem a realizált profit, a felhalmozott vagyon, vagy netán a megszerzett trófeák alapján ítélnek meg, ha eljön az idő. Ez az írás egy keskeny, a fősodortól elkanyarodó útról szól, ahol még villamos sínek sincsenek, mert még csak tervezik őket. Az utat lerobbant épüle

India, valamikor a régmúltban. A pontos dátum nem lényeges, a történet szereplőinek sem volt az sosem. A maharadzsák hatalmától távol, szinte teljes elszigeteltségben éltek azok a magukat megvilágosodottaknak hívó szerzetesek, akik napjaikat az elmélkedésnek, meditációnak és a lelki, spirituális fejlődésnek, az abszolút megvilágosodás elérésének szentelték. Barlanglakásaikat és közösségi szentélyeiket magasan, meredek sziklafalba vésték. A szentélyek díszesek, de nem hivalkodók voltak, lakásaikra pedig az abszolút egyszerű puritánság volt a jellemző. A fizikai, biológiai létezésükhöz szükséges minimális táplálékot megtermelték maguknak teraszosan művelt piciny földjeiken, ruháikat maguk szőtték. A külvilággal, a környező településekkel alig volt kapcsolatuk. Ha nagy ritkán olyasmire volt szükségük, amit nem tudtak megtermelni (pl.: só, munkaeszközök), akkor egy idősebb testvér ment el a legközelebbi vásárba és apró kegytárgyakat, szőtteseket cserélt értük. Általában véve mindegyikü

"Minél mélyebbre jutsz önmagadban, annál közelebb jutsz mások szívéhez. Ez a kettő ugyanaz , mert a te szíved és a másiké nem nagyon különbözik egymástól. Ha érted a saját lényedet, érted mindenki lényét, és akkor megérted, hogy te is voltál bolond, tudatlan, te is sokszor elbuktál, te is követtél el bűnöket önmagad és mások ellen. És ha mások még mindig ezt teszik, nincs semmi szükség a megítélésükre, a megbélyegzésükre. Nekik kell felismerniük és magukra kell hagyni őket; nem feladatod, hogy egy bizonyos forma szerint alakítsd őket." /Osho/ A mostani bejegyzés rendhagyó, mert a fenti idézet inspirálta, amit éppen ma olvastam és nagyon igaznak érzek. A dologhoz igazán nem is lehet mit hozzátenni, csak annyit érdemes megemlíteni, mennyire nem működik ez manapság. Személy szerint nekem életem egyik legnagyobb tapasztalata, tanulsága éppen ez. Sokáig és nagyon sok embert próbáltam a saját szemüvegem torz képe alapján meg/elítélni. Ezúton is szeretnék tőlük, név nélkül ug

Küzdelem folyik, ádáz küzdelem a vásárlóértékedért, a szavazatodért, a hitedért. Minden áldozatul esik, ami összetartozás, együttműködés, szolidaritás. Ezeket manapság a verseny mindenhatósága váltja fel, mely nem mást eredményez, mint az emberek elidegenedését egymástól, a természettől és egyre inkább Istentől. Sokan járnak még templomba, de a régi misztériumok megkoptak, a tömjénfüst inkább zavaró, mint áhitatba ringató a ma templomba-járó számára. Sokan valóban csak „pletyizni”, vagy „divatból”, társadalmi megfelelésből járnak el vasárnaponként, mutatják, hitetik el, milyen „vallásosak” ők. Egy „Hitgyüli”-be járó, magát oda megtértnek mondó, ismerősöm kérte ki magának egyszer, hogy ő nem vallásos, hanem „hites”. Hogy ezt a különbséget valóban meg is élte-e, nem tudni, mindenesetre ebben az egyben rátapintott valami fontos dologra. Isten létezése nem hit kérdése. Nem elég elhinni, mert mások is elhiszik körülöttem, mert egy poros régi könyv ezt állítja, vagy mert a pap ezt pré

Van úgy, hogy az embert valami érthetetlen és rémisztő szorongás keríti hatalmába látszólag indokolatlanul és érthetetlen módon. Ez az érzés már emberöltők óta hozzátartozik az emberek mindennapjaihoz. Az a szóbeszéd járta, átok ül a falun, innen is eredt a rosszat sejtető ragadványnév, mely távol tartott idegent és fogva tartott minden ott-lakót. Volt, ki megpróbált máshol boldogulni, de balszerencsék, balesetek sora érte, így nem lett maradása másutt. Volt, ki nem bírta a lelki terhet és az öngyilkosságba menekült. És voltak az élők, akik se menni, se maradni nem bírtak már. Gyakoriak voltak az elmebetegségek csaknem minden formái, alkoholisták voltak az idősek, drogos volt szinte minden fiatal, már aki egészségesen született és minden férfit, kimondva-kimondatlanul, rémálmok gyötörtek éjjelente. „Életre vetéltek” - mondta róluk egy híres ördögűző, miután letette a telefont és visszautasította a felkérést azzal, hogy „Én ehhez kevés vagyok!”. Elkeseredésükben, büszkeségüket, konok be