Homo sapiens spiritualis

Tompa szorítás nyomasztja mellkasom, Méretes gombócot készül lenyelni torkom, Máskor éhes gyomromban tábortűz ropog, Tagjaimban pedig szétoszló bizsergés sajog. Szárazon sajtol s bennem ül, mint egy kolonc, Mi nemrég még a tágas könnyedségként hatott, S ha elmém nem tudná, hogy lelkem most érzelmi tolonc, Tán még azt hihetném, a testem lassacskán halott. Mint gyermekkorunk sokszor foltozott matraca, Melyből éppen szippantják ki az éltető levegőt, Úgy roppanok magamba szépen lassan, Aszódom s létem ráncai az arcomon redők. Mikor leginkább szorít, felkiáltok: „Uram, hol a te fényességed?! Hisz nem érzek mást, Csak halált s ürességet …” S ekkor belülről egy halk nesz hallik: „Bízz bennem, most már nyisd ki két szemed, Ereszd le karjaid, torkodon tovább ne szoríts! Te vagy, ki hajadnál fogva önmagad innen kiemelheted …” Bp, 2017.06.20.

Látom szemeid tüzét, Érzem lelked néma dühét, Vértelen küzdelmek részese voltál, Mégis, a vétkesnek új esélyt adtál. Nemes lélekre vall, Ki a léleknek ködösen pislákoló Fényét, Még a legsötétebb órán Sem téveszti szem elől az embernek mélyén. Arra gondolok, Midőn szívem ettől csak még hevesebben verdes, Hogy hol terem ilyen ember, S eddigi életem, miért épp ennek ellentététől terhes? Éretlen voltam tán S e fanyar gyümölcs csikarta életem? Vagy túl önző, Ki oktalanul áhítottam, hogy valaki önzetlen szeressen? Nem tudom! Tényleg nem tudom! De mégis … egy gondolat feszíti keblemet, Hogy ily mélységben találjak valakinél szerelmet … Bp, 2017.06.20

Gyanútlan nap volt az is, mint a legtöbb. A múltnak árnyai éppen sziesztát tarthattak, A jövőnek aggodalmai pedig a pillanat hatókörén túl várakoztak. Csend, béke és gondtalan céltalanság vezette lépteim feléd. Meglátni és megszeretni csak egy pillanat műve volt. E gondolat nem új a nap alatt, mégis komoly jelentést hord. Külső alapján ítél az ember, de vajon … Tényleg csak külsőség, melyet szemed fénye áraszt? Nem hiszem! Volt abban valami, ami azonnal megfogott, De olyan, mely tagjaimat egyben földhöz is gyökerezte, Nem engedvén, hogy hozzád dőre s elcsépelt Módon, egy szóval is közeledjek. Kifordultam az ajtón és szenvedtem balgaságom felől, Hogy egyszerűen még a nevedről sem tudtalak megkérdezni téged. Segítséget kértem, mint egy kezdő tini, de a terv dugába dőlt, Még így sem tudtam eljutni a bemutatkozásig. Hazatérvén, kudarcomból valahogy erőt merítve aztán, Minden mindegy alapon, üzenetet hagytam neked s még Nem is csodálkozhattam a v

Ma újra láttalak, kicsiknek s nagyoknak örömet hozóként, Kinek mosolya s csilingelő hangja melengeti a betérők szívét s lelkét. Én már nagyobbacska vagyok, nem kíváncsiskodok, rohanok szertelenül feléd, Pedig minden, mi rólad szól, tündérmeseként ivódik belém. Kivárom lassan a soromat, míg figyelmed ellophatom kissé, Hogy mosolyra mosollyal fizetve, világot varázsló szemekkel rám nevessél. Bp, 2017.06.07.

Körülötted járnak gondolataim szüntelen, Most is, ezen a gyönyörű madárdalos délutánon, Súlyos kilométerekre Tőled, anyám kertjében. Képek, képzeletbeli történések fonnak körül szerető ölelésükkel S ha kérded: haragszom-e, mert mást szeretsz? Csak azt felelhetem őszinte szívvel, hogy mi sem áll Távolabb tőlem, mintsem bántó gondolattal illesselek. A képek illúziók tán, de oly csodás melegséggel töltenek el, Hogy létük mégsem lehet teljesen hasztalan. Az érzések a költőt ébresztgetik tetszhalott álmából, Ki remegő betűivel, tétova szavakkal írja ki magából, Mit meg nem élhet, el nem mondhat, kezeivel el nem cirógathat. Ha soraimmal zavarlak, csak szólj, S asztalom fiókjának kanyarítom őket, Hisz tudom már, hogy a beteljesülés gyönyörűsége mellett, A hozzá vezető út is éppoly értékes, Melyen minden kő, rög a szerelmes szív egy fénylő dobbanása. Nem lehetek csak barát, ki testvéredként ölel, Bátyádként védelmez vagy éppen öcsédként csodál. Ha m