Homo sapiens spiritualis

Magyar vagyok, magyarnak születtem, Önzés és vágy rontottak engemet, Hitem önmagamban elhagyott, A saját legnagyobb ellenségem lettem. De felismertem magamban a hibát, S e tudás bátor tettre sarkall, Haljon el bennem a régi világ, S porából Új Ember sarjad. Olyan, ki látja, kinek mivel tartozik, Lelkében az adósságot kiegyenlíti, A múltnak árnyait útjukra engedi, A jelenben él, de a jövőért változik. 2016. október 4.

Életed delén, szappanoperák sodrában, Észre sem veszed tán, de ha nézed, sem bizton láthatod, Hogy mily fölös nyűg, a lelket elnyomó kolonc, Ha földi vágyakból font pajzsot, s vértet hordva, Kardoddal küzdve, lábadat megfeszítve rombolva tarolsz. Ember állj! Gondolkodj kissé … Páncélod rozsdás, pajzsod törött, szablyád meg avétos, Lovad zihál, kantára elnyűtt, patája hitvány. Hol van már, mikor izzadt ágyad paripát álmodott? Gebe ez nem egyszarvú! Elaggott, elunt, szomorú egy látvány. Lásd be végtére, véget ért csatáid sora! Ez már báránylelkű úrfiak, önérzetes szüfrazsettek kora, Kik kard helyett tévedhetetlenségükkel döfnek, de olyannyira, Hogy nem állja ósdi harci öltözeted, lábad megremeg, Bátorságod inába száll, s derekadba beléáll az istennyila. Budapest, 2017. március 21. (avagy óda egy isiászhoz)

Boldoggá tehetnélek, Szemeid kékjébe szivárványt varázsolhatnék, Ajkaid forrósága átjárná törékeny testedet S ölelésem álmaid hajójának nyújtana csendes kikötőt Boldoggá tehetnélek Egyetlen szóval, mely oly sokszor elhallgattatott bennem, Vértelen szentenciák mögött lapulva eltemettetett S talán csak a Halál Angyala áshatja elő az utolsó órán Boldoggá tehetnélek, De nem teszem. Hallgatok s nézem szomorún vágyódó szemeid. Ez a vonat is szerelem nélkül suhan végzetébe. Isten veled, Kedves! Szeressen más, ki téged érdemel! Bp, 2017.03.31 23:12 (egy lányhoz a tegnapi HÉV-en)