Átokfalva

Van úgy, hogy az embert valami érthetetlen és rémisztő szorongás keríti hatalmába látszólag indokolatlanul és érthetetlen módon. Ez az érzés már emberöltők óta hozzátartozik az emberek mindennapjaihoz. Az a szóbeszéd járta, átok ül a falun, innen is eredt a rosszat sejtető ragadványnév, mely távol tartott idegent és fogva tartott minden ott-lakót. Volt, ki megpróbált máshol boldogulni, de balszerencsék, balesetek sora érte, így nem lett maradása másutt. Volt, ki nem bírta a lelki terhet és az öngyilkosságba menekült. És voltak az élők, akik se menni, se maradni nem bírtak már. Gyakoriak voltak az elmebetegségek csaknem minden formái, alkoholisták voltak az idősek, drogos volt szinte minden fiatal, már aki egészségesen született és minden férfit, kimondva-kimondatlanul, rémálmok gyötörtek éjjelente. „Életre vetéltek” - mondta róluk egy híres ördögűző, miután letette a telefont és visszautasította a felkérést azzal, hogy „Én ehhez kevés vagyok!”. Elkeseredésükben, büszkeségüket, konok bezárkózásukat már-már levetve hívtak már híres csoport-terapeutát, sztár-pszichiátert, papot szinte minden felekezetből, hogy szabadítsa meg őket a bajaiktól … hasztalan.
Ha ez nem lenne elég, volt még egy „nevezetessége” a falunak. A dombtetőn, melynek ölén terül el a kis település, állt egy kiszáradt, göcsörtös, vén fa. „Soha ne merészkedj a közelébe”, „a Halál lakik ottan” óvták a helytől a tudatlan kérdezőt, okították a cseperedő gyermeket. Suttogtak valami szörnyűséges titokról, ami körüllengi az egész helyet és egyesek még azt is állították, hogy bizony ez a fa az oka minden nyavalyakórságnak a faluban. Egyik alkalommal, mikor a férfiak összejöttek és a tehetetlen félelem már elviselhetetlen volt, szikraként lobbant fel a gyűlölet és düh a halott növény ellen. Azonmód felrohantak a dombra és a legelkeseredettebb, akinek már két gyermeke halva, egy pedig szellemileg sérülten született és történetesen favágó volt, kezébe vette a láncfűrészt és … nem indult be … próbálta újra … úgy sem … „Basszus, nincs benne benzin!” A többiek a felfokozott idegállapotban majdnem meglincselték. Valamelyest lecsillapodtak a kedélyek, mikor végre egy kannából üzemanyag került a gépezetbe. Még jó, hogy felkapták a sietségben azt is, gondolván, így nem végeznek majd félmunkát. A favágó ismét a kezébe vette a motoros fűrészt, az azonban két fordulatot tett és beállt. Hiába volt minden furmány, a gép nem indult el hosszas kísérletezés, szétszedés-összerakás után sem. Ezt megelégelte a falu „esze”, aki közismert volt hirtelenségéről és oroszlánrészt vett ki az előbbi csaknem-lincselésből is, megragadta a mellette heverő baltát és odacsapott a fának. „Megállj!” fogta le a baltát a második sújtásra lendítő kezét egy társa. „Nézz oda!” Vagy csak nem tűnt fel eddig senkinek, vagy nem volt korábban ott, de a fa göcsörtös törzsén egy fájdalomtól üvöltő arcot formázott a fa kérge. Ezek után már csak olaj volt a tűzre, hogy a rémülettől hátrálni kezdő, dühét vesztett favágó megbotlott és egy koponyát fordított ki a földből, amin történetesen még egy csomóban hajtincs is lifegett. Fejvesztve menekült mindenki haza …

Épp akkortájt tartózkodott az országban az egyik legnagyobb élő indiai bölcs, aki előadás-körúton volt a világ sok pontját útba ejtve és mindenhol a szeretetről és az elfogadásról beszélt. Már éppen lejárt volna az itt-tartózkodása és azt tervezte, hogy a következő állomás előtt hazatér szülőföldjére feltöltekezni kissé, mikor hírét vette az átokverte falunak. Feladva tervét útra kelt és még aznap este odasietett, mert úgy érezte, tennie kell valamit. A vele utazó „csapat” legkiválóbb honi tanítványából, egyben tolmácsából állt. Megérkezését nem jelezte előre, így elég nagy feltűnést keltett, mikor vidám narancssárga színű öltözékében kilépett a kocsiból a szürke faluközpontban. Tolmácsán keresztül szállás után érdeklődvén a paphoz irányították a „fura szerzetet”. A tiszteletes készségesnek mutatkozott, bár érezhető volt benne a mindenkiben tapintható félelem minden szokatlantól, furcsától. A tágas paplakban bőven volt hely a vendégnek és kísérőjének, bár a mester csupán egy csendes szobát és vetett ágyat kért. Az este a szokásos meditációjával telt és vendéglátójától tisztelettel elköszönvén korán nyugovóra is tért.
Másnap a pap meglepve tapasztalta, hogy a fura vendég még nála is korábban kelhetett, ugyanis mind neki, mind útitársának hűlt helye volt. Nem tudván mire vélni a dolgot, elkezdett az utcán kérdezősködni, nem látta-e valaki őket? „Mit érdekel engem az az idegen?!”, „Épp most keltem fel, alig aludtam” jöttek a válaszok. Már éppen föladta a keresést, mikor meghúzogatta valaki a kabátját hátulról. A félkegyelmű volt az, akit mindenki került, mert csak összefüggéstelenül motyogott magában folyton. „Dommb, … doummmbb ...” - motyogta és mutogatott a kiszáradt fa irányába. A papban meghűlt a vér: „Csak nem felment arra az átok helyre?! Úramisten! Még valami baja lesz, aztán rám fogják.”
Mitévő legyen? Utána menni nem mer. Hirtelen gondolattól vezérelve besietett a falu kocsmájába, ahol már egy tömegbe verődve beszélgetett aggódó pillantások közepette a falu teljes „férfikara”.
„Nem látta valaki a vendégemet?” - kérdezte a tömeget.
„Ha arra a cifra csuhás jógira gondol, akkor épp egy félórája ment el innen, miután kérdezősködött a tolmácsán keresztül tőlünk a dombról és … és arról a dologról ...” - felelt aggódó tekintettel a falu „esze”, aki ha éppen nem a kocsmában lógott, akkor jámbor teheneket aprított felsállá, bélszínné hentesként.
„Hogyaaan?! De hát arról … arról nem tudhat semmit?!!” - csattant fel hitetlenkedve a pap.
„Pedig tud, mert megkérdezte tőlünk, hogy ugye azóta is itt élnek a családjaink a faluban?” - válaszolt ismét a hentes.
„Igen igen … és hogy beszéltünk-e egymás között már a rémálmainkról?!” - replikázott a favágó.
„M … miért … n … nektek is van??? ...” - rogyott egy székre a tisztelendő.
„Már gyerekkorom óta” - szólalt meg egy vékony hang hátulról és több halk igen és bátortalan bólintás követte.
„De hát mi mit vétettünk atyám?! Mit tehetünk mi őseink bűnéről?!!”
„Nem éltek Istennek tetsző életet, ez az oka mindennek. Sehol senki a vasárnapi misén, csak a bolond, meg az asszonyaitok! Én mondom elkárhoztok mind!” - fortyant fel a pap.
A következő pillanatban kinyílt a kocsmaajtó és ez időlegesen megakadályozta abban a hentest, hogy nekiugorjon a papnak. A bölcs volt az és egyenesen feléjük tartott a tolmács-tanítvánnyal egyetemben.
„Elég emberek, elég!” - kiáltott. „Még mindig nem tanultatok semmit?!!” - dörrent rájuk. „Üljenek le és beszélgessünk … beszélgessünk arról a dologról … és hogy mi köze van ennek hozzátok itt és most”.
Erőtlenül és szó nélkül helyet keresett magának mindenki csendes megadással és valami megfoghatatlan bűntudattal. A mester leült az ajtóhoz közel, szembe az emberekkel, a pap is felé fordult. Lassan kezdte a mondókáját …
„Még a tegnap esti meditációmban hangok és képek villantak át az elmémen. Emberek öltek embereket azon a helyen odafönt. Fájdalmas sikolyokat hallottam, gyerekekét, asszonyokét, de őrjöngő üvöltést is, kaszák suhanását, koponyák reccsenését és végül ásó hangjait, amint temetik el a tomboló gyűlölet romjait.”
Kelletlen mocorgás támadt a hallgatóság között. Néhányuk arcán látszott, mintha nem lenne új, amit hall.
„Reggel hajnalban kelvén úgy döntöttem, hogy kimegyek a helyre és megkérdem tőle magától, mi történt itt? Felérvén egyből éreztem a gyomromban azt a szorítást, ami már este óta finomabb formában gyötört. Odamentem a fához és megérintettem. Belém hasítottak újra a képek, de most sokkal elevenebben. Leültem kissé távolabb és lehunytam a szemem. Rengeteg elhalt, itt ragadt lelket láttam a hely körül, egyikük odajött hozzám és kérlelt, hogy segítsek rajtuk, mert nincs nyugovásuk. Kérdeztem, mi történt itt tulajdonképpen? És elkezdett mesélni:
Vándorcigányok voltunk, akik vásári mutatványokkal, teknővájással és egyéb mesterséggel foglalkoztak és éppen a falu melletti szép dombtetőn táboroztak le. A falubeliek már az elejétől fogva rossz szemmel nézték a 'rongyos népséget', amit tetézett, hogy egyikük letört egy rózsát egy portáról kilógó rózsabokorról, hogy a kedvesének vigye. 25 botütést kapott a falu közepén és ettől a naptól kezdve minden bajt ránk fogtak, csak idő kérdése volt, hogy kipattan valami.
Innentől kezdve a képek a mesélőtől függetlenül kezdtek peregni, mintha a hely maga folytatná a történetet, míg össze nem állt az egész.
Egyik nap délidőben a dombhoz közeli erdőn, midőn a favágók jól megérdemelt pihenésüket töltötték a fárasztó délelőtti munka után, egyikük kedvese nem jött a szokásos elemózsiás kosarával. Az éhes és fáradt ember bosszúsan elindult a falu irányába, hátha szembetalálkozik megkésett oldalbordájával. Egy facsoporthoz érve ismerős dolgot látott meg fennakadva az egyikük tövében. A kedvese pántlikája volt az. Bosszúsága hirtelen izgatottságba csapott át és futva elkezdte keresni és szólongatni mátkáját. Sorba lelt rá lefeslett ruhadarabjaira, végül egy vízmosásban vérbe fagyva rálelt arra, akinek a kezét éppen aznap reggel kérte meg. Hosszú percek teltek el fájdalmas üvöltéssel. Ölbe kapott kedvesével tántorogva vonszolta magát a kiszáradt patakmederben.
A következő nap a gyászé, a fájdalomé volt. A bíró legkisebb és legszeretettebb lányát temették. A falu férfijai este a kocsmában vigasztalták cimborájukat. Egyszer csak megjelent a falu legrútabb nyomorékja, kezében egy ugyanolyan szalaggal, mint amilyen a meggyilkolt lányé volt. 'Honnan van ez neked, te átkozott?!!!' és már villantak is a kések és a biztosnak vélt felismerések. Szólni sem tudott a rémülettől és már-már a vérét ontották, mikor felkiáltott valaki. 'A cigányokkal lóg ez a mihaszna bolond, mióta itt eszi őket a penész, láttam is tegnap velük a patakparton közel oda, ahol a gyilkosság történt.' A bosszúra éhes, ámde ettől elhomályosult elmék bizonyságot is véltek felfedezni az elhangzottakban. Minden felnőtt férfi kaszát, kapát ragadott és nekiindult a dombnak, mint egy őrjöngő veszett fenevad. A gyanútlan teknővájóknak esélyük sem volt. Lemészároltak nőket, gyermekeket, volt, kikre élve rágyújtották a kocsijukat és mikor kiugráltak egyenként koncolták fel őket és volt, kiket a dombtető egyetlen fájára akasztottak fel, amit aztán velük együtt felgyújtottak. Végül a halottakat és minden használati tárgyukat a fától a táborhelyükig ásott gödörbe temették, mint dögvész idején az állatokat szokás, a fát pedig, ami kopaszra égett, otthagyták mementónak. Senki nem maradt a karaván lakói közül életben …”
A hideg futkosott mindenkinek a hátán, miközben hallgatta a bölcs szavait. Egyszer csak keserves zokogás tört fel az egyik férfiból:
„De mi közünk van ükapáink rémtettéhez? Miért átkoz minket a sors, ártatlan leszármazottakat?!”
„Mert ti nemcsak leszármazottak vagytok mind, hanem egytől-egyik ugyanazok a lelkek és ezért még véletlenül sem ártatlanok” - jött a döbbenetes válasz a mestertől.
„Hogy képzeled, hogy idejössz a csuháiddal, a pacsuli füstölőiddel és ilyen eszement dolgot állítasz rólunk?! Semmit sem tudsz, csak … csak papolsz, mint a többiek!” - ugrott föl a hentes és már lépett is volna az ajtó felé, hogy itt hagyja ezt a terhes szentbeszédet.
„Siess csak önmagad elől, favágó, siess csak …” - vetette oda gyorsan az alkalmi szónok, amitől amannak elszállt az erő a lábaiból és féltérdre rogyott. „Még mindig nem leli nyugalmát a lelked, hiszen máson sem jár az eszed, minthogy harcolj, bosszulj, gyalázz. Nem gondolod, hogy ehelyett a gyötrelmed valódi okával kellene szembenézned? És ti mind, mikor éjjel rátok tör tettetek borzalma, nem érzitek, hogy magatokba kellene néznetek? Olyan eleven álom az, amit láttok, hogy nem látjátok, hogy a szereplői és az okai ti magatok vagytok? És az sem furcsa, hogy az egyedi szemszöget és a saját cselekedeteiteket leszámítva ugyanaz az álom mindőtöknél?
A teremtőtök igen érdekes módját választotta a vezeklésnek. Újjászülettek ugyanazon a helyen, a tett színhelye szomszédságában és fizikai szinten, erővel nem tudtok kilépni, elmenekülni ebből a körből. Visszahúz és nem ereszt. Egyre újabb és újabb szenvedések, tragédiák, betegségek jelzik a számotokra, hogy csak topogtok egy helyben és nem oldottatok meg semmit. Mit gondoltok? Az ördögűző miért mondott nemet?” - néma csend csupán - „Azért mert önmagatokat nem tudja kiűzni belőletek, a meggyilkoltak lelkei pedig okkal vannak körülöttetek”.
Az egyik férfi ájultan csuklott össze a legutolsó szavak után. A tolmács odament hozzá és egy pohár vízzel fellocsolta az elaléltat. „Engem … engem folyamatosan üldöz három akasztott ember, felpüffedt ábrázattal, kidülledt szemekkel … éjjelente kötelet érzek a nyakam körül szorulni … fulladok, légszomjam van.”
„É … én égek álmomban, mintha rám gyújtottak volna egy sátrat. Akárhányszor eljutok odáig, hogy kitépjem a sátor falát éles pengéket döfnek belém és zihálva felriadok” - buggyant ki egy másikból a saját élménye. Az eddig féltérden, befelé zokogó hentes hirtelen felkelt és megragadta az indiai kurtáját a nyakánál.
„Na ide figyelj! … Ha akkora kurva nagy guru vagy, mondd meg, hogy ki a gyilkos és mi lett a lánnyal?! Beszélj!!!”
„Így nem tud beszélni, eressze el! … kérem!” - esdekelt a tolmács, minek hatására lassan eresztett a szorítás.
„Khhhhmmmmm … hhhhhh … már akkor sem a türelmedről voltál híres.” - kapkodott levegőhöz a megszorongatott - „Ha megmondanám a gyilkos nevét, mit tennél? Megölnéd tán újra?!”
„Hogyhogy újra?! Hát nem a többivel lett eltemetve a tömegsírba?”
„Még mindig csak az előítélet és a gyűlölet beszél belőled. Nem mondtam, hogy a cigányok közt volt a gyilkos ...”
Kínos csend következett és hosszú percekig még a kérdést sem voltak képesek megfogalmazni a felismeréstől, mígnem:
„A … azt akarja mondani, hogy ártatlanok haltak meg akkor, ott fent?”
„Igen, éppen azt szerettem volna tudatosítani, de ez nem új nektek sem, gondoljatok csak a saját, számotokra indokolatlannak tűnő, bűntudatotokra.”
„Akkor ki a gyilkos??!!!!!” - üvöltött fel a hentes vérben forgó szemeivel körbepásztázva a falubelijeit. Olyan volt mint aki máris teljesen azonosult az akkori önmagával és ugyanaz az ádáz bosszú fűti, mint a mátkáját elvesztő favágót.
Hatalmas csörömpölés zaja rázta fel a kocsmabelieket. Az indiai mögötti ablak felől jött. A hentes azonnal kirohant feltépve a bejárati ajtót és eltűnt az este sötétjében. Rövid, de gyors futás léptei hallatszottak be és kisvártatva, mielőtt bárki is utána nézhetett volna bárminek, megjelent újra … fülön fogva a félkegyelműt. A bölcs és a hallgatóság közé penderítette a terem közepére.
„Már akartam említeni, hogy nincs a teremben mindenki az „újra-inkarnálódottak” közül ...” - mondta erre az indiai.
„Ez is? Ez a félkegyelmű?! Ugyan mit tudhat ez bármiről is?” - törte meg a hallgatását a pap - „Ez még azt sem tudja, mi fán terem az oltári szentség!”
„Többet, mint gondolnátok … ennek terhe nyomja elméjét annyira, hogy belezavarodott” - szólalt meg nyugodtan a bölcs. Minden szempár a nyomorultra szegeződött, aki az egész beszélgetést kihallgatta az ablak alól.
„Elmondom hát helyette én, mert maga képtelen lenne rá” - kezdte a bölcs - „Együgyű volt ő már akkoriban is, de messze nem ilyen zavart. Születésétől fogva torz arca eltávolított tőle minden falubelit. Egyetlen ember volt, aki meghallgatta őt, foglalkozott vele, a bíró lánya. Együttérzés volt benne szerencsétlen torzszülött iránt, aki ezt – sokáig bevallatlan – szerelmével honorálta. Egészen addig a napig, amikor is hosszasan kísérte a lányt a jegyesének szánt ebéddel az erdőn. Szerelmet vallott neki, mert már nem bírta tovább a hallgatást. A lányban az eddigi együttérzést csalódottsággal vegyes düh váltotta fel. Megcsalatva érezte azt a lelki köteléket, amit mástól nem kapott meg, csak ettől az együgyűtől, akiről azt gondolta, hogy nem a nőt látja benne első sorban. Nekitámadt azzal, hogy „te is olyan vagy, mint a többi férfi, mint … mint a jegyesem, akivel össze akarnak házasítani, pedig egy erőszakos, durva ember.” A nyomorult először kérlelte, hogy bocsásson meg neki és eltemeti magában az érzéseit örökre, de a lány hajthatatlan volt. Elkezdett hátrálni, majd futni a másik esdeklése elől. Pántlikáját elhagyta, szoknyáját megszaggatta a bozótos ága-boga. Egyszer csak megbotlott és belezuhant egy szakadékba, amely esőzés idején hömpölygő folyam formájában szállítja le a vizet a hegyről. A meder alján lévő hatalmas kövek bevégezték rövid életét, eltorzítva eleddig hamvas arcocskáját, vérbe áztatva csipkés ruhácskáját.
Az együgyű zokogva keresett utat és leérve élesztgetni, majd odébb vonszolni próbálta. Hamarosan meghallotta a favágó kiáltozásait, akitől mindig félt, mert ő volt az, aki legtöbbször rúgott belé tettel és szóval egyaránt. Egy szalagot magával ragadva elbújt a bozótosban és végignézte, hogy találnak rá a lányra és követte őket a faluig. Mikor estére megnyugodott kissé, késztetést érzett, hogy elmondja valakinek az igazságot, könnyítve lelkén. Ekkor erőt véve magán, benyitott a kocsmába … és a történet innentől már ismerős ...” - a félkegyelmű zokogásban tört ki.
„Te vagy minden szenvedésünk okozója! Nem csak gyilkos vagy, hanem egy eltiporni való féreg!” - üvöltötte csatakiáltás-szerűen a hentes és többedmagával nekiestek szerencsétlennek, akit minden bizonnyal ki is zsigerelnek, ha nem kiáltja el magát a bölcs:
„Megálljatok! Nem volt elég az öldöklésből?! Még egy ártatlan ember vérét akarjátok?! Aki gyilkos itt, az pont ti vagytok … egytől-egyig ...”
Még pár ütés betalált lendületből, de már elszállt az erő a gyűlölettől feszülő izmokból. Most már azok is elkezdtek sírni-zokogni, akik eddig keménynek mutatkoztak. A felismerés mindannyiukban megszületett és elborzasztotta a tettük súlya még ha mégoly távolinak is tűnt a fogalmaik szerinti időben. Ezúttal nem szabadítottak meg senkit erőszakkal földi porhüvelyétől, a félkegyelmű, pár bordatörést és tiplit leszámítva, megúszta a verést. A pap is csendesen pityergett, de egyszer csak mégis megtörte az önsajnálatát kérdésével:
„Nekem nem teljesen ugyanez az álmom, mégis bűntudatot érzek. Mondd mester, miért? Miért gyötör engem is ez a dolog?”
„Azért, tiszteletes, mert a szörnyű tettüktől hamar bűntudatot érző embereket feloldottad a hited szerint 'halálos' bűn alól, Isten akaratára hivatkozva. Tudtad, hogy ez nem lehet igaz, de féltél tőlük és inkább azt hazudtad, feloldozást nyernek tettük alól. Hagytad továbbá, hogy az istenfélő cigányokat állatok módjára kaparják el, végtisztesség megadása nélkül. Cinkos lettél. Lelki értelemben.”
A mester kicsit hagyta, hogy a tettük valódi súlyát átélő emberek elmerüljenek kicsit a megbánás és bűntudat mélységében, aztán folytatta:
„Egyetlen módja van annak, hogy véget vessetek a szenvedéseiteknek. Ez pedig az őszinte megbánás és a másik önvalójának teljes és feltétel nélküli elfogadása.”
„Bo … bocsássatok meg nekünk ...” - hallatszott a zokogók egyikének szájából.
„Igen … gazemberek voltunk, nincs mentségünk erre … kérlek … kérlek, bocsássatok meg nekünk” - egy másik ajakról.
„Mit tegyünk hát uram? Bármire hajlandók vagyunk, csak mondd, mit tegyünk?!” - szólalt meg több hasonló megnyilvánulás után a pap.
A bölcs ezek után, felvezette őket a dombra. Fáklyát, lámpát nem vittek a mester kérésére, de úgyis ismerték az utat. Csak a telihold világított hideg visszavert fényével. Félkörben állták körül a fát, illetve a tömegsírt rejtő dombtetőt. Az indiai pár percig imát mormolt, majd megkért mindenkit, hogy egyenként térdeljenek le mellé és mondják utána a következőket:
„Teremtő Isten és Minden Létező, te ismersz engem, látod lelkemet, gondolataimat, tetteimet. A szeretet törvénye ellenére ártatlanok életét oltottam ki, azt hívén, ha elpusztítom fizikai valójukat, őket magukat is megölöm. Ti, kik a kezem által hagyták itt a földi létet és azóta sincs nyugovásuk, bocsássatok meg nekem vakságomért! Bocsássatok meg azért is, hogy annyi idő elteltével is csak másokban kerestem a hibát, nem pedig önmagamban! Földi értelemben nem hozhatom vissza az életeteket, nem tehetem jóvá, amit tettem, mégis ha elfogadjátok tőlem könyörgésemet, új életet nyerhettek jelenlegi köztes, gyötrő állapototok helyett. Kérlek, Teremtő Istenem, segítsd őket szereteted által, hogy a szenvedés súlyától megszabadulva egyesülhessenek a Fénnyel és boldogság és béke legyen az osztályrészük. Ámen!”
Sorban mindenki elmondta az imát és a bűnbánók szeme előtt láthatatlanul az elholtak lelkei figyelték meghatottan a szertartást. Ezek után felállt a bölcs és az emberek felé fordulva azt kérte:
„Most pedig forduljatok egymás felé, öleljétek meg egymást és bocsássatok meg társaitoknak a tetteikért, azokért, amiket azon az éjjelen és azokért is, amit azóta ellenetek elkövettek akár szóval, akár cselekedettel, vagy mulasztással.” - katartikus élmény volt ezt kívülről látni. Sokan hosszú percekig ölelték, szorították egymást és csak zokogtak. Szinte érezni lehetett a súlyos kövek zuhanását a szívekről.
„Legvégül pedig kérek mindenkit, hogy bocsásson meg saját magának a gonosz tettekért, gondolatokért. Érezzétek át Isten és a jelen csak szellemi valójukban lévő lelkek szeretetét, a belőlük áradó fényt és kívánjatok jó utat nekik!”
A mesélést innen akár le is zárhatnánk egy „boldogan éltek, míg meg nem haltak” elcsépelt fordulattal, de egyrészről így ez nem lenne teljesen igaz, mert a szereplők a további életük során is követtek el kisebb-nagyobb hibákat, nem volt mentes a falu élete a balszerencséktől, vagy tragikus eseményektől, mégis ettől az estétől kezdve valahogy érezhető volt, hogy „könnyebb” a levegő, alapvetően és jó irányban megváltozott valami a fejekben. Tánckör alakult, a pap kirándulásokat szervezett a sokasodó hittanos és ministráns gyerekeknek és egészében véve és az eddigiektől gyökeresen eltérően vidám életet kezdett élni a falu. A kocsma ugyan nem lett üresebb – a csapos őszinte örömére – de már nem a búsuló juhász könyökölt a pult másik oldalán, hanem a misebornak valóért sorban álló pap, a depressziójától megszabadult és önfeledten mulató sekrestyés, vagy éppen a lehiggadt hentes, aki még azt a korábban elképzelhetetlen dolgot is megtette, hogy meghívta egy italra a betérő és azóta sokkal „tisztább” félkegyelműt.
Az a hír is járta, hogy miután újratemették a dombtetőn a karaván halottait, kis temetőt kialakítva nekik, a göcsörtös fa kirügyezett, minek okán megkegyelmeztek neki és nem csapták ki, hanem emléktábla került rá a következő felirattal:
„Itt nyugszanak az előítéleteink és vakságunk áldozatai. Béke poraikra, öröklét lelküknek!”
Ámen!