Belső tűz
India, valamikor a régmúltban. A pontos dátum nem lényeges, a történet szereplőinek sem volt az sosem.
A maharadzsák hatalmától távol, szinte teljes elszigeteltségben éltek azok a magukat megvilágosodottaknak hívó szerzetesek, akik napjaikat az elmélkedésnek, meditációnak és a lelki, spirituális fejlődésnek, az abszolút megvilágosodás elérésének szentelték. Barlanglakásaikat és közösségi szentélyeiket magasan, meredek sziklafalba vésték. A szentélyek díszesek, de nem hivalkodók voltak, lakásaikra pedig az abszolút egyszerű puritánság volt a jellemző. A fizikai, biológiai létezésükhöz szükséges minimális táplálékot megtermelték maguknak teraszosan művelt piciny földjeiken, ruháikat maguk szőtték. A külvilággal, a környező településekkel alig volt kapcsolatuk. Ha nagy ritkán olyasmire volt szükségük, amit nem tudtak megtermelni (pl.: só, munkaeszközök), akkor egy idősebb testvér ment el a legközelebbi vásárba és apró kegytárgyakat, szőtteseket cserélt értük.
Általában véve mindegyikük a saját lelki útját járta be, különböző megnyilvánulásokkal, eredményekkel. Volt, ki aszkéta életet folytatott egy oszlopon kuporogva naphosszat, vagy földbe temetve magát akár hetekre. Voltak, akik mantrákat mormoltak örökösen ismételgetve és végül transzállapotba kerülve változatos „jelenségeket” produkáltak, úgymint lebegés, vagy éppen a fénylő aura láthatóvá válása. Próbatételeken estek át és a legjobban teljesítő kevesek előre léphettek a hierarchiában. Ritkán fogadtak maguk közé új tagot és alapvetően elég bizalmatlanok voltak a rajtuk kívülállókkal. Volt egyfajta egységes világnézetük, úgymint reinkarnáció, vagy a teremtő istenség nem személyként, hanem az EGY-ségként való felfogása, de alapvetően a spiritualitás kizárólagos megélése és a matéria, valamint az anyagi világban betöltött szerepek, lehetséges tapasztalatok elvetése jelentette az összetartó erőt közöttük.
Történt egyszer, hogy kifogyóban volt a só, így a rendfőnök elküldte az egyik idősebb testvért a közeli faluba némi csereáruval. Tette ezt annak ellenére, hogy már pár napja rossz előérzete volt. Annyival nyugtatta meg magát, hogy a rendtársa lelkére kötötte, hogy nem időzik túl sokat, amint megvan, amiért ment, a legrövidebb úton hazatér.
Az erdőből kiérve a szerzetes már messziről gomolygó füstöt látott a falu irányából. Rátérve az útra aztán kezdett világossá válni, hogy itt valami nagy baj történt, mivel több tucatnyi patanyomot látott meg az út porában. Az út menti bozótos védelmében közelítette meg a falut … azaz csak, ami maradt belőle. Az elüszkösödött romokká vált viskókban néhol még égett a tűz és mindenfelé a falubeliek tetemei hevertek. A nyüzsgő vásárt lephették meg a támadók és nem irgalmaztak senki emberfiának. Az állatoknak hűlt helye volt, azokat valószínűleg elhajtották. Bevett módja volt ez az anyagi javak „költséghatékony” beszerzésének akkoriban. A derék szerzetes éppen azon gondolkozott, hogy ezért a szörnyűségét már senki nem fog reklamálni mikor a háta mögül nyöszörgést hallott meg. Egy pár éves forma kisgyermek volt az, aki remegve az ijedtségtől most keveredett elő a rejtekéből. A szerzetes eleget látván felkapta a gyermeket és gyorsan hazasietett, de nem egyenest, hanem egy kerülő úton.
A rendfőnök megfeddte, amiért egy majdnem csecsemőkorú gyermeket hozott magával a rendbe. „Mi nem gyermeknevelésre vagyunk berendezkedve! Különben is, hogyan fogsz így fejlődni, ha a gyerekre fordítod a figyelmed nagy részét?! ... mert foglalkoznod, nevelned neked kell őt!” – tette egyértelművé, hogy nem kíván az „üggyel” foglalkozni és oldja meg maga, ha akarja. Pár testvér megsajnálta a gyermeket és elhatározták, hogy ha már így esett, felnevelik.
Az évek teltek és mivel a gyermek szerzetesek és folyamatos lelki tréning közepette cseperedett, hamar kiderült, hogy bizony komoly tehetsége van a gyógyításhoz. Megtörtént például az, hogy mikor nagyobb lett és rőzsét gyűjtött az erdőn, meglátott egy földön fájdalomtól vergődő kismadarat és ahogy megsajnálva kezébe vette és simogatta, dédelgette a kis állatot, egyszer csak, mintha elfújták volna minden baját, felreppent a tenyeréből, vidáman csivitelve körözött párat és tovaszállt.
Sajnos azonban a rend nem sokra értékelte ezt a fajta képességet. Úgy tartották ugyanis, hogy mindenkinek alá kell vetnie magát a karma törvényének és ebbe semmilyen módon nem szabad beleavatkozni. Éppen ezért sem nem gyógyítottak, sem nem tanítottak renden kívülit soha. A testvérek között is addig ment el egymás segítése, míg a tanulás időszaka tartott, utána mindegyiküknek a saját erejére, tehetségére és belső tapasztalásaira kellett támaszkodnia. A gyermek aztán szépen lassan elfeledte, eltemette magába a dolgot, nem beszélt róla többé senkinek. Csak az álmai maradtak energiáról, csodás gyógyításokról, aztán azok is megritkultak.
Szerencsére más képességei szépen fejlődtek és hamarosan sikerrel kezdte venni az első próbatételeket. Szerzetesi beavatásakor az önfegyelmet tűzte ki egyéni céljául fogadalmában és a szellemi világ, az önmegismerés lelki útjára lépett. Kamasz korában, mikor elmesélte neki megmentője és mentora a történetét, megfogadta magában, hogy kizárja életéből azt a gonosz világot, amely erre a barbárságra képes. Társaihoz hasonlóan saját kezével vájt barlangot a sziklába és hamar kitűnt puritánságával és kitartásával.
A keménységéről és hideg távolságtartásáról ismert rendfőnök elhatározta, hogy megszünteti azt a sziklafalba vájt keskeny lépcsőt, mely az egyetlen összekötőkapocs volt a külvilággal. Azt tervezte, hogy egy egyszerű, felhúzható kötélhágcsóval helyettesíti azt, ami megakadályozza a külső behatolást. Néhányan zúgolódtak ugyan rossz előérzetet, rossz energiákat emlegetve, de minden egyes ilyen hangot makacs rendreutasítás követett. Elkezdték hát a szerzetesek egyesült erővel a munkálatokat vésőt, kalapácsot ragadva a rendfőnök tevékeny részvételével, aki ezzel is demonstrálta eltökéltségét.
A munka jól haladt. A hágcsó készült el legelőször, hogy a tömedékeléshez szükséges kőanyagot és habarcsnak valót szállítani tudják. Köteleken lógva vésték le, vagy tömték be a megkapaszkodásra alkalmas kiszögelléseket, üregeket. Szép lassan megszüntettek mindent, amin egy gyíknál nagyobb élőlény felmászhatott volna a sziklakolostorba.
A maharadzsák hatalmától távol, szinte teljes elszigeteltségben éltek azok a magukat megvilágosodottaknak hívó szerzetesek, akik napjaikat az elmélkedésnek, meditációnak és a lelki, spirituális fejlődésnek, az abszolút megvilágosodás elérésének szentelték. Barlanglakásaikat és közösségi szentélyeiket magasan, meredek sziklafalba vésték. A szentélyek díszesek, de nem hivalkodók voltak, lakásaikra pedig az abszolút egyszerű puritánság volt a jellemző. A fizikai, biológiai létezésükhöz szükséges minimális táplálékot megtermelték maguknak teraszosan művelt piciny földjeiken, ruháikat maguk szőtték. A külvilággal, a környező településekkel alig volt kapcsolatuk. Ha nagy ritkán olyasmire volt szükségük, amit nem tudtak megtermelni (pl.: só, munkaeszközök), akkor egy idősebb testvér ment el a legközelebbi vásárba és apró kegytárgyakat, szőtteseket cserélt értük.
Általában véve mindegyikük a saját lelki útját járta be, különböző megnyilvánulásokkal, eredményekkel. Volt, ki aszkéta életet folytatott egy oszlopon kuporogva naphosszat, vagy földbe temetve magát akár hetekre. Voltak, akik mantrákat mormoltak örökösen ismételgetve és végül transzállapotba kerülve változatos „jelenségeket” produkáltak, úgymint lebegés, vagy éppen a fénylő aura láthatóvá válása. Próbatételeken estek át és a legjobban teljesítő kevesek előre léphettek a hierarchiában. Ritkán fogadtak maguk közé új tagot és alapvetően elég bizalmatlanok voltak a rajtuk kívülállókkal. Volt egyfajta egységes világnézetük, úgymint reinkarnáció, vagy a teremtő istenség nem személyként, hanem az EGY-ségként való felfogása, de alapvetően a spiritualitás kizárólagos megélése és a matéria, valamint az anyagi világban betöltött szerepek, lehetséges tapasztalatok elvetése jelentette az összetartó erőt közöttük.
Történt egyszer, hogy kifogyóban volt a só, így a rendfőnök elküldte az egyik idősebb testvért a közeli faluba némi csereáruval. Tette ezt annak ellenére, hogy már pár napja rossz előérzete volt. Annyival nyugtatta meg magát, hogy a rendtársa lelkére kötötte, hogy nem időzik túl sokat, amint megvan, amiért ment, a legrövidebb úton hazatér.
Az erdőből kiérve a szerzetes már messziről gomolygó füstöt látott a falu irányából. Rátérve az útra aztán kezdett világossá válni, hogy itt valami nagy baj történt, mivel több tucatnyi patanyomot látott meg az út porában. Az út menti bozótos védelmében közelítette meg a falut … azaz csak, ami maradt belőle. Az elüszkösödött romokká vált viskókban néhol még égett a tűz és mindenfelé a falubeliek tetemei hevertek. A nyüzsgő vásárt lephették meg a támadók és nem irgalmaztak senki emberfiának. Az állatoknak hűlt helye volt, azokat valószínűleg elhajtották. Bevett módja volt ez az anyagi javak „költséghatékony” beszerzésének akkoriban. A derék szerzetes éppen azon gondolkozott, hogy ezért a szörnyűségét már senki nem fog reklamálni mikor a háta mögül nyöszörgést hallott meg. Egy pár éves forma kisgyermek volt az, aki remegve az ijedtségtől most keveredett elő a rejtekéből. A szerzetes eleget látván felkapta a gyermeket és gyorsan hazasietett, de nem egyenest, hanem egy kerülő úton.
A rendfőnök megfeddte, amiért egy majdnem csecsemőkorú gyermeket hozott magával a rendbe. „Mi nem gyermeknevelésre vagyunk berendezkedve! Különben is, hogyan fogsz így fejlődni, ha a gyerekre fordítod a figyelmed nagy részét?! ... mert foglalkoznod, nevelned neked kell őt!” – tette egyértelművé, hogy nem kíván az „üggyel” foglalkozni és oldja meg maga, ha akarja. Pár testvér megsajnálta a gyermeket és elhatározták, hogy ha már így esett, felnevelik.
Az évek teltek és mivel a gyermek szerzetesek és folyamatos lelki tréning közepette cseperedett, hamar kiderült, hogy bizony komoly tehetsége van a gyógyításhoz. Megtörtént például az, hogy mikor nagyobb lett és rőzsét gyűjtött az erdőn, meglátott egy földön fájdalomtól vergődő kismadarat és ahogy megsajnálva kezébe vette és simogatta, dédelgette a kis állatot, egyszer csak, mintha elfújták volna minden baját, felreppent a tenyeréből, vidáman csivitelve körözött párat és tovaszállt.
Sajnos azonban a rend nem sokra értékelte ezt a fajta képességet. Úgy tartották ugyanis, hogy mindenkinek alá kell vetnie magát a karma törvényének és ebbe semmilyen módon nem szabad beleavatkozni. Éppen ezért sem nem gyógyítottak, sem nem tanítottak renden kívülit soha. A testvérek között is addig ment el egymás segítése, míg a tanulás időszaka tartott, utána mindegyiküknek a saját erejére, tehetségére és belső tapasztalásaira kellett támaszkodnia. A gyermek aztán szépen lassan elfeledte, eltemette magába a dolgot, nem beszélt róla többé senkinek. Csak az álmai maradtak energiáról, csodás gyógyításokról, aztán azok is megritkultak.
Szerencsére más képességei szépen fejlődtek és hamarosan sikerrel kezdte venni az első próbatételeket. Szerzetesi beavatásakor az önfegyelmet tűzte ki egyéni céljául fogadalmában és a szellemi világ, az önmegismerés lelki útjára lépett. Kamasz korában, mikor elmesélte neki megmentője és mentora a történetét, megfogadta magában, hogy kizárja életéből azt a gonosz világot, amely erre a barbárságra képes. Társaihoz hasonlóan saját kezével vájt barlangot a sziklába és hamar kitűnt puritánságával és kitartásával.
A keménységéről és hideg távolságtartásáról ismert rendfőnök elhatározta, hogy megszünteti azt a sziklafalba vájt keskeny lépcsőt, mely az egyetlen összekötőkapocs volt a külvilággal. Azt tervezte, hogy egy egyszerű, felhúzható kötélhágcsóval helyettesíti azt, ami megakadályozza a külső behatolást. Néhányan zúgolódtak ugyan rossz előérzetet, rossz energiákat emlegetve, de minden egyes ilyen hangot makacs rendreutasítás követett. Elkezdték hát a szerzetesek egyesült erővel a munkálatokat vésőt, kalapácsot ragadva a rendfőnök tevékeny részvételével, aki ezzel is demonstrálta eltökéltségét.
A munka jól haladt. A hágcsó készült el legelőször, hogy a tömedékeléshez szükséges kőanyagot és habarcsnak valót szállítani tudják. Köteleken lógva vésték le, vagy tömték be a megkapaszkodásra alkalmas kiszögelléseket, üregeket. Szép lassan megszüntettek mindent, amin egy gyíknál nagyobb élőlény felmászhatott volna a sziklakolostorba.
Már az utolsó simításokat végezte a pár szerzetesre csökkent munkáscsapat, mikor a kolostorban lévőket egy hatalmas robaj ébresztette rá, hogy a rossz megérzéseik nem voltak alaptalanok. Egy hatalmas kőtömb szakadt ki a sziklafalból éppen a még dolgozó munkások és az őket szemrevételező rendfőnök fölött. A munkásokat magával rántotta a mélybe a több darabra tört szikladarab, a rendfőnököt pedig a maradék szinte teljesen maga alá temette. A rémületből felocsúdott szerzetesek odarohantak a még nyöszörgő mesterükhöz, de az már csak pár szót tudott mondani az elsőnek odaérő testvérnek: „Kő … kő vész el kő által ...”.
A temetési szertartás nem volt túl „ritualizált”, mivel az anyagi testet nem sokra tartották. Máglyát raktak, körbe állták és pár mantra kíséretében búcsúztatták a – hitük szerint - már övéihez megtért elhunytat. A tradíció szerint az utódlás tekintetében kizárólag a rendfőnöknek van döntési joga. Mivel azonban életében erről nem nyilatkozott, el kellett végezniük ősi rítus szerint a halottidézést, hogy „megkérdezzék” odaátról őt magát a kérdésben. Ez úgy történt, hogy körbeült az összes rendtag a legnagyobb szentélyben, mindenki maga elé tett egy égő gyertyát, miközben ugyanazt a holtidéző mantrát mormolták. A válasznak úgy kellett megérkeznie, hogy akinek a gyertyája a mantra egy bizonyos szakaszánál elalszik, az a kiválasztott. Nagyon régen nem kellett ilyen módon gondoskodni az utódlásról, de azt tartották a feljegyzések, hogy a jel mindig egyértelmű és mindenki számára kötelező érvényű.
Így is tettek. Körbeültek a legnagyobb szentélyben és sorra meggyújtották a gyertyákat. Egy azonban sehogy sem akarózott meggyulladni, ama bizonyos árván maradt és felnevelt fiatal szerzetesé. Az efféle gyerekes „mutatvány” ujjgyakorlat volt a legtöbbjük számára, azonban bármilyen manipuláció kiderült volna az idősebb testvérek számára azonnal. Elküldték hát, hogy hozzon egy másikat, amit aztán sikerült is meggyújtania. Óráknak tűntek a percek, amit a monoton mantrázással töltöttek. Általában elég jó megérző, látó képességük volt a szerzeteseknek, de most valahogy sötétség borult az elméjükre, nem láttak tisztán, nem érezték az elhunyt jelenlétét, vagy bármiféle sugalmazását, közlését. Már kezdett némelyikükben elhatalmasodni a kétely, hogy valami itt nincsen rendben, nem jól csinálnak valamit, mikor egyetlen hangos csattanással a kör közepére vágódott a plafonról lelógó ünnepekkor használt gyertyatartó abroncs. Mikor az ijedtség és a takarítás hiányosságát demonstráló porfelhő elült kissé, döbbenet ült ki az arcokra, ugyanis minden gyertya eldőlt és kialudt, a felnevelt gyermekét kivéve, akié ráadásul vidáman lobogott is. A néma csöndet az ifjú szerzetes mestere törte meg, azzal, hogy „Testvéreim, azt hiszem egyértelmű jelet kaptunk!”
Teltek múltak az évek és a fiatal rendfőnök minden szempontból bizonyította szellemi és spirituális rátermettségét. Az első időben nagyban támaszkodott idősebb testvérei tanácsaira. A néha előtörő késztetését a gyógyításra módszeresen elnyomta magában és igazából nem is lett volna mersze eltérni semmilyen hagyománytól, főleg nem egy olyantól, ami praktikusan ahhoz vezetett volna, hogy a kinti barbár világgal kellett volna felvenni a kontaktust, gyógyítva a rászorulókat. Emlékeibe nagyon élesen bevésődött az a pár emlékkép az égő faluról, a halottakról és a gyilkosok üvöltésének a hangjai. „Nem érdemlik meg!” - nyugtatta magát és jó iparosként végezte vezetői teendőit, folytatva elődei örökségét, a teljes befelé fordulást és a külvilág lehető legteljesebb kizárását. Sőt tovább is ment. Elküldött két fiatal, még be nem avatott, szerzetesjelöltet és kitanultatta velük a kovácsmesterséget, így miután az egyik új barlanglakás építésekor felfedezett barlang étkezésre alkalmas sót rejtett magában, elhatározta, hogy teljesen kizárja a közösségi életből a kinti világot. Vizük volt egy régi barlang bővizű forrásából, a szegényes étrendjükhöz szükséges alapanyagokat (kölest, zöldségeket) pedig meg tudták termelni azon a pár teraszosan művelt földdarabon a hegyoldalban.
Ahogy idősödött, furcsa jelenségek kezdődtek meg körülötte. Tányérok repültek le az asztalról, gyertyák gyulladtak meg, ahogy elhaladt mellettük, sőt egyszer egy nagy váza szabályosan szétrobbant mellette a közösen elköltött ebéd alkalmával a testvérek őszinte megrökönyödésére. Egyszer az egyik testvér elmondta neki, hogy látomása volt, amelyben a rendfőnök hatalmas köveket mozgatott meg pusztán a gondolat erejével és talán meg kellene próbálnia, hátha jóra tudná fordítani ezt a romboló megnyilvánulását. Ő azonban, ahelyett, hogy megpróbálta volna levezetni ilyen módon a felgyűlt és kihasználatlan pszichikai energiáját, azt mondta a jó szándékú szerzetesnek, hogy jobban tenné, ha „tiszta” spirituális dolgokkal, gondolatokkal foglalkozna, mert így sosem fogja elérni az oly áhított megvilágosodást. Ezek után már senki nem mert neki szólni semmiért, akkor sem, mikor már rendszeresen gyulladtak meg körülötte az éghető dolgok, potenciális veszélyt jelentve az egész közösségre.
A dicstelen vég a barlanglakásában érte utol, valószínű álmában, ugyanis reggel hamuvá égett maradványait találták meg a szalmaágyán, miután nem jelent meg a szokásos és eddig kínos pontossággal betartott közös reggeli imán. A legidősebb testvér, látva, hogy a szalma meg sem perzselődött a holttest alatt, azt mondta a többieknek, hogy már egy ideje azt érzi, letértek a helyes útról, nem jó, hogy így magukba zárkóznak. „Nézzétek, mesterünket az a belső tűz emésztette föl, amit mások segítésére, gyógyításra kellett volna felhasználnia élete során. Bűnt követtünk el azzal, hogy csak önmagunkkal foglalkoztunk! Folyamatosan kaptuk a jeleket, először az előző rendfőnök különös halálával, aztán a mostani vezetőnk furcsa jelenségeivel és végül ezzel a szörnyűséggel itt. A Teremtő irgalmazzon nekünk többieknek is vakságunkért!”
A rend ezután felbomlott és tagjai szétszóródtak eljutva távoli vidékekre is – sokszor – céltalan bolyongásaik során. Árulás, balszerencsék kísérték egyben maradt csoportjaikat, akik közül nem egy nem tudván mit kezdeni a külvilággal, továbbra is csak a befelé fordulást képviselte, kerülve a kapcsolatot az emberekkel. A kolostor pedig az enyészeté lett, mára már nyomai is alig látszanak, talán egy földrengés, vagy a természet zöld leple gyógyította be a múlt szomorú emlékét.
Ember, ne feledd! Hosszú évek tanulása során megélt felismerések, tapasztaltok, tudás semmit sem ér, ha az pusztán öncélú!
A temetési szertartás nem volt túl „ritualizált”, mivel az anyagi testet nem sokra tartották. Máglyát raktak, körbe állták és pár mantra kíséretében búcsúztatták a – hitük szerint - már övéihez megtért elhunytat. A tradíció szerint az utódlás tekintetében kizárólag a rendfőnöknek van döntési joga. Mivel azonban életében erről nem nyilatkozott, el kellett végezniük ősi rítus szerint a halottidézést, hogy „megkérdezzék” odaátról őt magát a kérdésben. Ez úgy történt, hogy körbeült az összes rendtag a legnagyobb szentélyben, mindenki maga elé tett egy égő gyertyát, miközben ugyanazt a holtidéző mantrát mormolták. A válasznak úgy kellett megérkeznie, hogy akinek a gyertyája a mantra egy bizonyos szakaszánál elalszik, az a kiválasztott. Nagyon régen nem kellett ilyen módon gondoskodni az utódlásról, de azt tartották a feljegyzések, hogy a jel mindig egyértelmű és mindenki számára kötelező érvényű.
Így is tettek. Körbeültek a legnagyobb szentélyben és sorra meggyújtották a gyertyákat. Egy azonban sehogy sem akarózott meggyulladni, ama bizonyos árván maradt és felnevelt fiatal szerzetesé. Az efféle gyerekes „mutatvány” ujjgyakorlat volt a legtöbbjük számára, azonban bármilyen manipuláció kiderült volna az idősebb testvérek számára azonnal. Elküldték hát, hogy hozzon egy másikat, amit aztán sikerült is meggyújtania. Óráknak tűntek a percek, amit a monoton mantrázással töltöttek. Általában elég jó megérző, látó képességük volt a szerzeteseknek, de most valahogy sötétség borult az elméjükre, nem láttak tisztán, nem érezték az elhunyt jelenlétét, vagy bármiféle sugalmazását, közlését. Már kezdett némelyikükben elhatalmasodni a kétely, hogy valami itt nincsen rendben, nem jól csinálnak valamit, mikor egyetlen hangos csattanással a kör közepére vágódott a plafonról lelógó ünnepekkor használt gyertyatartó abroncs. Mikor az ijedtség és a takarítás hiányosságát demonstráló porfelhő elült kissé, döbbenet ült ki az arcokra, ugyanis minden gyertya eldőlt és kialudt, a felnevelt gyermekét kivéve, akié ráadásul vidáman lobogott is. A néma csöndet az ifjú szerzetes mestere törte meg, azzal, hogy „Testvéreim, azt hiszem egyértelmű jelet kaptunk!”
Teltek múltak az évek és a fiatal rendfőnök minden szempontból bizonyította szellemi és spirituális rátermettségét. Az első időben nagyban támaszkodott idősebb testvérei tanácsaira. A néha előtörő késztetését a gyógyításra módszeresen elnyomta magában és igazából nem is lett volna mersze eltérni semmilyen hagyománytól, főleg nem egy olyantól, ami praktikusan ahhoz vezetett volna, hogy a kinti barbár világgal kellett volna felvenni a kontaktust, gyógyítva a rászorulókat. Emlékeibe nagyon élesen bevésődött az a pár emlékkép az égő faluról, a halottakról és a gyilkosok üvöltésének a hangjai. „Nem érdemlik meg!” - nyugtatta magát és jó iparosként végezte vezetői teendőit, folytatva elődei örökségét, a teljes befelé fordulást és a külvilág lehető legteljesebb kizárását. Sőt tovább is ment. Elküldött két fiatal, még be nem avatott, szerzetesjelöltet és kitanultatta velük a kovácsmesterséget, így miután az egyik új barlanglakás építésekor felfedezett barlang étkezésre alkalmas sót rejtett magában, elhatározta, hogy teljesen kizárja a közösségi életből a kinti világot. Vizük volt egy régi barlang bővizű forrásából, a szegényes étrendjükhöz szükséges alapanyagokat (kölest, zöldségeket) pedig meg tudták termelni azon a pár teraszosan művelt földdarabon a hegyoldalban.
Ahogy idősödött, furcsa jelenségek kezdődtek meg körülötte. Tányérok repültek le az asztalról, gyertyák gyulladtak meg, ahogy elhaladt mellettük, sőt egyszer egy nagy váza szabályosan szétrobbant mellette a közösen elköltött ebéd alkalmával a testvérek őszinte megrökönyödésére. Egyszer az egyik testvér elmondta neki, hogy látomása volt, amelyben a rendfőnök hatalmas köveket mozgatott meg pusztán a gondolat erejével és talán meg kellene próbálnia, hátha jóra tudná fordítani ezt a romboló megnyilvánulását. Ő azonban, ahelyett, hogy megpróbálta volna levezetni ilyen módon a felgyűlt és kihasználatlan pszichikai energiáját, azt mondta a jó szándékú szerzetesnek, hogy jobban tenné, ha „tiszta” spirituális dolgokkal, gondolatokkal foglalkozna, mert így sosem fogja elérni az oly áhított megvilágosodást. Ezek után már senki nem mert neki szólni semmiért, akkor sem, mikor már rendszeresen gyulladtak meg körülötte az éghető dolgok, potenciális veszélyt jelentve az egész közösségre.
A dicstelen vég a barlanglakásában érte utol, valószínű álmában, ugyanis reggel hamuvá égett maradványait találták meg a szalmaágyán, miután nem jelent meg a szokásos és eddig kínos pontossággal betartott közös reggeli imán. A legidősebb testvér, látva, hogy a szalma meg sem perzselődött a holttest alatt, azt mondta a többieknek, hogy már egy ideje azt érzi, letértek a helyes útról, nem jó, hogy így magukba zárkóznak. „Nézzétek, mesterünket az a belső tűz emésztette föl, amit mások segítésére, gyógyításra kellett volna felhasználnia élete során. Bűnt követtünk el azzal, hogy csak önmagunkkal foglalkoztunk! Folyamatosan kaptuk a jeleket, először az előző rendfőnök különös halálával, aztán a mostani vezetőnk furcsa jelenségeivel és végül ezzel a szörnyűséggel itt. A Teremtő irgalmazzon nekünk többieknek is vakságunkért!”
A rend ezután felbomlott és tagjai szétszóródtak eljutva távoli vidékekre is – sokszor – céltalan bolyongásaik során. Árulás, balszerencsék kísérték egyben maradt csoportjaikat, akik közül nem egy nem tudván mit kezdeni a külvilággal, továbbra is csak a befelé fordulást képviselte, kerülve a kapcsolatot az emberekkel. A kolostor pedig az enyészeté lett, mára már nyomai is alig látszanak, talán egy földrengés, vagy a természet zöld leple gyógyította be a múlt szomorú emlékét.
Ember, ne feledd! Hosszú évek tanulása során megélt felismerések, tapasztaltok, tudás semmit sem ér, ha az pusztán öncélú!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése