Ne akarj másokat megváltoztatni!

"Minél mélyebbre jutsz önmagadban, annál közelebb jutsz mások szívéhez. Ez a kettő ugyanaz , mert a te szíved és a másiké nem nagyon különbözik egymástól. Ha érted a saját lényedet, érted mindenki lényét, és akkor megérted, hogy te is voltál bolond, tudatlan, te is sokszor elbuktál, te is követtél el bűnöket önmagad és mások ellen. És ha mások még mindig ezt teszik, nincs semmi szükség a megítélésükre, a megbélyegzésükre. Nekik kell felismerniük és magukra kell hagyni őket; nem feladatod, hogy egy bizonyos forma szerint alakítsd őket."

/Osho/

A mostani bejegyzés rendhagyó, mert a fenti idézet inspirálta, amit éppen ma olvastam és nagyon igaznak érzek. A dologhoz igazán nem is lehet mit hozzátenni, csak annyit érdemes megemlíteni, mennyire nem működik ez manapság.

Személy szerint nekem életem egyik legnagyobb tapasztalata, tanulsága éppen ez. Sokáig és nagyon sok embert próbáltam a saját szemüvegem torz képe alapján meg/elítélni. Ezúton is szeretnék tőlük, név nélkül ugyan, de őszintén bocsánatot kérni és mindegyiküket csak arra tudok biztatni, hogy legyen önmaga és ne másoknak akarjon megfelelni, olyanoknak, akik talán éppen megváltoztatni akarják.

Éppen nemrég egy beszélgetésben is előjött a fenti kérdéskör és azt olvasták a fejemre, hogy ha mindent a másikra hagyunk, akkor káosz lesz. Kérdem én: miért?! Semmivel sem lesz nagyobb káosz, mint annál, ami önnön elménkben létezik a másik személyről! Aki ismeri a másikat, nem ítél, hanem elfogad ... éppen olyannak, amilyen.

Itt most szándékosan nem ások mélyebbre, hiszen pl. jogosan felmerülhet valakiben a kérdés, hogy akkor hogyan neveljem a gyerekemet? Én látok erre is jó példát, olyat, ami nagyobbrészt az egymás szeretetén, tiszteletén alapul, ahol rendszeres és tabuk nélküli beszélgetéseken oldódnak föl az éppen aktuális problémák. Egy öreg bácsitól hallottam egyszer és nagyon bennem maradt: "nem hülye az, csak még gyerek!" :-)

A kulcskérdés igazán ismét az önismeret, hiszen csak az, aki tudja magáról, milyen hibákat vétett és hogy mennyire ember, az tudja igazán elfogadni a másik ember hiányosságait és végső soron igazán szeretni. Szerencsére van már egy-két ember az életemben, akivel azután és pozitívan rendeződött a kapcsolatom, hogy már nem akartam megváltoztatni, megmondani neki, hogy szerintem mi a helyes. Folyamatos odafigyelést igényel ez tőlem, mivel nem mindig sikerül most sem megállnom, hogy ne véleményezzek, jelzőkkel lássak el embereket, szituációkat. A legjobb, amit tehetek az, hogy türelmet gyakorlok, megfigyelek, eközben önmagamat adom és így nyilvánulok meg és ha valaki megkér rá, elmondom a véleményemet, de akkor ez már más kategória, mint a kéretlen ítélkezés. Remélem sikerül ... erősen ezen vagyok ... :-)

... mára ennyit lelkivilágunk érdekességeiből, "újdonságaiból" :-)